Pantopon

Erna drámaian Márton kezébe adta a halat.
- Márton! Ölje meg!
- Igen. - mondta Márton kelletlenül a konyhaajtóban állva, majd körbenézett: hova tegye a halat, amíg felveszi a sálat és a régi rossz zakót, amiben a házimunkát szokta végezni.
Ügyetlenül hajolgatott, mintha oda akarná próbálni a halat néhány helyre, de nem merte letenni, mert Erna Közben kritikus szemekkel nézte. Végül egy kézzel fogta a csúszós halat, a másik kezével pedig belebújt a zakó egyik ujjába, majd kezet cserélt, és a másikkal is. Márton kilépett a fűtött konyhából a hideg folyosóra. De mielőtt elindult volna a fürdőszobába, ahol a halat le kellett volna mészárolnia, visszanézett Ernára.
- Kérem a kést.
- Itt van.
Elvette, és a hátán végigfutó hidegtől megrázkódva elindult a fürdőszoba felé. Nem kapcsolta fel a villanyt sem. Márton ezzel az apró gesztussal, a szokás be nem tartásával tiltakozott a hal megölése ellen. Ez azonban teljesen hasztalan volt, Erna elhatározta: december 24-én, az-az másnap este halat fognak enni. Erre a célre pont megfelelt az a darab, amit Márton vásárolt néhány napja a halasnál akváriumból. A férfi szimpátia alapján válogatott, nem gondolta át, hogy ennek mi is lesz az eredménye. Kinézett egy kedves kis pontyot, szép uszonyokkal, sérülésmentes pikkelyekkel. Figyelte egy darabig ahogy úszkál a kis tartályban, éppen csak el nem nevezte, aztán rámutatott: ezt kérem. A halas rideg mozdulattal kapta ki a kiválasztott darabot, majd vízzel teli nylonzacskóba tette. Márton hazasietett vele, és beletette a teleeresztett kádba. Ott is sokat nézegette, még borotválkozás közben is lepillantott rá. Egészen addig ott volt, míg Erna néhány perce ki nem vette, és hozta be a konyhába, hogy kimonjda a halálos ítéletet. A férfi nem értette, hogy miért kell kínozni szegény állatot, hiszen úgy is a fürdőben fogja kiadni a lelkét.
No, hát Márton odaért a fürdőhöz, kinyitotta az ajtót, és beletette a halat a vízbe. Úgy gondolta ennyi még kijár. Aztán kihúzta a dugót. A víz lassan lefolyt, és az állat szárazon maradt. Márton kitapétázta a nedves kádat újságpapírral, rátette a vergődő halat, lefogta, sóhajtott egy nagyot, és vágott. A halfej gyorsan levált a testről, ami még vergődött párat. Márton magában érezte a kést. Összeszorult a szíve, és és gombóc volt a torkában. A hal kimúlt. Hallotta, hogy jön Erna. Hirtelen benyitott.
- Na, megölte már?
- Meg.
- Nem zsíros?
- Nem.
- Akkor jó. Gyorsan zsigerelje, aztán panírozom és be a hűtőbe.
- Igen. Mindjárt.
- Csak nem sajnálta?
- De... Egy kicsit.
- Márton, ne legyen gyerek! Dobálja ki a beleit! Szörnyű büdös.
- Mindjárt. Egy kis csendet.
- Minek, a halnak?
- Igen.
Erna gúnyos kacajjal visszament a konyhába. Márton állt a tetem fölött. Nézte. Egyszercsak kopogtak. Márton ajtót nyitott. A viceházmester állt előtte.
- Jó estét, Mihalek úr! Nem zavarom?
- Jó estét! Nem. Miben segíthetek?
- Tudja már csak magukat nem értem el a gyűjtéssel kapcsolatban. A Drabalics bácsinak a negyedikről szeretnénk valami kis ajándékot venni, mert idén meghalt a lánya is, aki az utolsó rokona volt. Ne legyen üres nála a fa alja.
- Igen, láttam a kiírást. Várjon.
Márton gyorsan bement a fürdőbe, és kis papír-gyűrődés zaj után egy nedves újságpapírba csomagolt hallal tért vissza.
- Tessék odaadni a Drabalics bácsinak. Friss ponty, most vágtam le.
- Hát önöknek nem kell?
- Nekem ugyan nem! Viszontlátásra.
- Viszontlátásra, boldog karácsonyt!
- Viszont kívánom!
Márton becsukta az ajtót, és kitakarította a kádat. Közben jött Erna.
- Te jó ég, hol a hal?
- Azt odaadtam a Drabalicsnak. Most gyűjtött neki a vice.
- Maga marha!
Márton kikérően kihúzta magát, és összeráncolt szemöldökkel Ernára nézett.
- Jó kis vacsora lesz ma a házmesteréknél!