Ma indul mindenidők egyik legrealistább sorozatának záró évada. Ennek apropójaként megpróbálom összeszedni a fejemben keringő gondolatokat, és elmesélni rajongóvá válásom igaz történetét. Semmi tanulságra ne számítsunk, vagy ahogy Dariusz Michalczewski mondta a jó pár évvel ezelőtti RTL boksz-akármis reklámban: „semi jott nem igerek.”

Szóval 2007. márciusában a Duna Tv elkezdte „leadni a drótot”. Az első rész nem vágott a földhöz. Se rossz, se jó dolgot nem tudtam volna róla mondani. De a következő héten megnéztem a második részt, egy hét múlva a harmadikat, és így tovább, és így tovább. Csütörtökön tíz után pár perccel, szinte ösztönösen kapcsoltam a Dunára. Benne voltam, way down in the hole. Teltek-múltak a hetek, és egyszer csak vége lett: letartóztatták Avon-t, a csapat szétszéledt, Jimmyt kipaterolták egy hajóra. Nem tehettem mást, le kellett töltenem a hátralévő évadokat (köszönet a feliratkészítőknek, bizony az angolom alulmaradt volna a baltimore-i szlenggel szemben).

Nos, akkor a sorozatról (itt-ott a spoileres lesz azoknak, akik csak magyarul nézik). Nincs kimondott, par excellence főszereplő (ellenben mondjuk a szintén realisztikus, és kiváló Shield-del, ahol minden történetszálban fel-felsejlik Vic Mackey kopasz feje). Mindenki a saját történetének főszereplője, és nem tűnnek csak úgy el a karakterek a süllyesztőben (persze néha meghalnak, de ez szakmai ártalom). Remek példa erre Roland "Prez" Pryzbylewski, aki miután tévedésből lelövi az álruhás rendőrt, nem tűnik el a balfenéken, hanem parádésan beépül az új történetszálba. Imádni valóan össze van rakva az egész történet. Egy szép, nagy, kerek egész. És ami a legjobb: sosem lehet tudni, mi lesz a következő jelenetben, miként fog végződni a sztori. A legtöbb sorozatban, ha a főhős (ami itt ugye nincs is, de tegyük fel, hogy van) valami életveszélyes szituációba kerül, meg sem rezdülünk, hiszen ő nem halhat meg. De nem Baltimore-ban. Itt még akár akkor is meghalhat kedvencünk, amikor egyáltalán nem számítunk rá.

Nincsenek csak pozitív, és csak negatív karakterek. Nemhogy éles határ nem húzódik rosszak és jók között, hanem szinte semmilyen sem. A legelvetemültebb bűnözők is betartanak valamiféle íratlan szabályt (vasárnap nem lövöldözünk), és az elméletileg a jó oldalán álló rendőri vezetők pedig mindent elkövetnek, hogy igazából ne kelljen dolgozniuk. A tisztviselők korruptak. A házas emberek félrelépnek stb.

Szintén a kiszámíthatatlanságot növeli, hogy nincs happy end. Avon ugyan sittre kerül az első évad végén, de Stringer nem, és az egész Barksdale szervezet tovább működik. Szegény Frank bácsi sem kerülheti el végzetét, hiába kész vádalkut kötni a rendőrökkel, hogy feladja a Görögöt (aki mellesleg nem is görög)…

A színészek. Nos, a színészethez nem sokat értek, de nekem elég hiteles az alakításuk. Könnyedén el tudom hinni, hogy ilyen ez a Baltimore. Így beszélnek és így viselkednek. Persze lehet, hogy nem tudom megkülönböztetni a Warheit-ot a Dichtung-tól. Ki tudja? (Azért nem hinném, hogy annyira hiteltelen lenne, mert némely szereplő tényleg a baltimore-ban nőtt fel, és tényleg dílerkedett, és tényleg ült börtönben.)

Zene. Remek ötlet, hogy minden évadban egy újabb változatot készítenek a Way down in the hole-ból, és ugyan kicsit hosszadalmas a főcím, mégis mindig örömmel nézem, és hallhatom végig (kivéve a harmadik évadét, mert az nem tetszik). Kicsit szégyenkezve ismerem be, hogy ugyan nagyon kedvelem Tom Waits zenéjét, mégis csak a második évad alatt (az eredeti verziót hallgatva) jöttem rá, hogy ez az ő száma. Ciki.

Azt hiszem, amennyire tudtam, összeszedtem zavarosan keringő gondolataimat a Drótról. Nos, nincs más hátra, mint nézni, ahogy Jimmy McNulty ismét felveszi ivós bőrkabátját, és legúrít némi Jamesont. Hála az égnek, meg David Simonnak.